Íme egy új fejezet. Valószínüleg a jövő héten is hozok egyet ugyanis hála az iskolának újra kedvet kaptam az íráshoz. Fogadjátok sok szeretettel, és ha van valamilyen véleményed, kérlek oszd meg velem(G-mail-em: csillag111virag111)!

8.Válaszok

Harry leforrázva meredt a szellemalakok hűlt helyére. Az anyja, Lily valóban az. De már Perselust és Narcissát tartja a szüleinek, és Dracot és Tobiast a testvéreinek. Eszébe jutott Hermi figyelmeztetése. Sürgősen szólnia kell az apjának.

Egyenesen a lakosztályukba futott, remélve, hogy csak az apját találja ott. A szerencse mellé állt, mert Perselus egyedül ült a kanapén.

- A többiek? – kérdezte.

- Cissa Lilynél van, Draco és Tobias pedig a könyvtárban.

- Hál’ Istennek. – sóhajtotta. – Sürgősen beszélnem kell veled.

Perselus félrerakta a munkáját, közben figyelmesen nézte a gyermekét.

- Megtaláltam a kaput egy kis segítséggel. – Elakadt, mert nem volt biztos benne, hogy említenie kéne a barátait.

- Folytasd. – bíztatta, mint aki tudja, hogyan kell bánni egy aggódó gyerekkel. Ami persze érthető is volt, hiszen két gyereket is sikeresen nevelt fel.

- Szóval a segítség teljesen váratlan volt. Az én világomban a barátaim meghaltak, de ma meglátogattak szellemként. Hermione figyelmeztetett arra, hogy nagyon szorít az idő, ha nem akarjuk, hogy átlépje a kaput. Már elindult, de neki több idő, amíg odaér. A sziklák tengerében van.

- Tehát gyorsan kell egy terv.

- Aszerint, amit olvastam, várni kell egy teljes napot, hogy a következő ember átléphessen. De a könyv egyszer már tévedett.

- Mi ketten kevesek leszünk.

- Az igazgatótól mindig félt. Lehet, hogy nincs akkora hatalma, mint annak, akit én ismertem, de egy kis előnyt tudunk kovácsolni belőle.

- Azonnal megbeszélem vele. Nem foglak elhagyni, fiam.

Harry most felemelte szomorú zöld tekintetét. Félt, hogy elveszíti ezt a családot, és még mindig nem tudta, hogy Lilyvel mihez is kezdjen. Most, hogy ezen gondolkozott rájött, hogy Lily nem tudná őt úgy szeretni, mint a fiát. Hiszen van neki egy fia, akivel Harry nincs is jóban. És gyakorlatilag a Pitonok kezdettől fogva befogadták, úgy szerették, mintha mindig is ide tartozott volna.

- Valami baj van? – apja hangja zökkentette ki gondolataiból.

- Tessék?

- Nagyon elbambultál. Csak aggódtam. – mentegetőzött.

- Ja, nincs semmi baj, csak azon gondolkoztam, ami mostanában történt. Érdekes volt szellemként látni a barátaimat, és egy egészen rövid pillanatig elhittem, hogy velem fognak maradni.

- Sajnálom.

- Nem gond, én voltam a hülye, csak… már olyan régen találkoztam velük és ők mindig mellettem álltak.

- És a szerelmed?

- Ő is ott volt. – mesélte Harry szomorúan. Nem tudta, hogy miért mondja el ezeket, de csak úgy törtek fel belőle a szavak. – Megkért, hogy próbáljak meg továbblépni. És bevallotta, hogy ő is szeretett, és nem csak rajongott értem.

Visszagondolt a mentorával való beszélgetésre és egy hirtelen gondolattól vezérelve elkezdte húzni Perselust az ajtóhoz.

- Hova sietsz, Harry?

- Van egy elméletem, és ha igazam van, nincs vesztegetni való időnk.

Az út az igazgatói irodába még nem tartott ilyen rövid ideig Perselus számára. Harry szinte vonszolta őt, így igen hamar megérkeztek.

- Igazgató úr. – szólt Harry szokatlanul vidám hangon.

- Áh, Harry! Gondoltam, hogy hamarosan rájössz. Perselus, hadd mutatkozzam be. A nevem Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore. Harry világában voltam az igazgató, és a Főnix Rendjének a vezetője.

- Mi az a Rend?

- Voldemort elleni szervezet. A célja Voldemort elpusztítása volt. – felelt Harry. – Professzor, meddig marad velünk?

- Én örökké szellemként bolyongok majd, de amíg lehet, ebben a testben maradok. Harry, te nagyon fontossá váltál a számomra, és a Citromport sem vagyok képes nélkülözni.

Harry nevetése betöltötte az irodát. Perselus értetlenül nézte az igazgatót, aki teljesen más volt, mint akit ismert. Harry apja képét látva még jobban kezdett nevetni.

- Most már elég legyen, fiam. Ha jól tudom sürgős dolgunk van. – Ez hatott. Harry azonnal megkomolyodott, és koncentrálni kezdett a lényegre.

- Ugyan, Perselus. Mindig jó látni a gondtalan örömöt. De valóban halaszthatatlan dolgunk van.

- Nem maga mondta, hogy ne bízzak ebben az igazgatóban? – kérdezte izgatottan, mikor eszébe jutott egy emlék.

- Miből gondolod, fiam?

- Lehet, hogy mások nem ismerik, de én is muglik között nőttem fel, és tisztában vagyok vele, hogy hogy néz ki a citrompor. És biztos vagyok benne, hogy Fawkes éppen azt evett azon a napon.

- Nos, jó a megfigyelő képességed.

- De maga akkor még nem halt meg.

- Ebben is igazad van. Telepátiát alkalmaztam. Nem gondoltam volna, hogy működni fog. Egy utolsó reménytelen lépésnek tűnt.

- Meg sem merem kérdezni, hogy honnan szerzett citromport.

- Hadd maradjon meg titokként. – mosolygott az öreg szelíden.

Harry hirtelen megkönnyebbült, mert az igazgató biztosította róla, hogy vele marad. Lassan kezdte megérteni, hogy az áldozatok nem miatta haltak meg. És bár ez a felfedezés még gyenge és erőtlen volt, de minden kétséget kizáróan ott volt.

- Ami a kaput illeti, csak holnap indulunk. Felfedeztem egy rövidebb utat.

- De ha most indulnánk, még előtte odaérnénk.

- Nem, Perselus. Harrynek meg kell küzdenie Voldemorttal. A jóslatnak be kell teljesedni, különben Harry nem fog tudni normális életet élni.

A mondat súlyos csöndet hagyott maga után. Harry valahol mélyen mindig remélte, hogy nem kell majd megküzdenie a gonosz mágussal, ám a helyzet közbeszólt. Frusztrált lett, és hirtelen minden eddig tanult védekezési és támadási módszert végigvett. Így soknak tűnt a tudása, de tudta, hogy ez Voldemort ellen édes kevés lesz.

A felnőttek aggódva néztek az előttük álló fiúra. Perselus meglepett volt. Nem gondolta volna, hogy a fia ennyire jóban volt a hóbortosnak tűnő igazgatóval.

- Minden rendben, Harry? – kérdezett rá végül.

- Nincs okom kiborulni, hiszen ezt már évek óta tudom. De mióta itt vagyok halványan mindig reméltem, hogy nem kell harcolnunk. A jóslat nem mondja ki, hogy melyikünk fog nyerni, és ez lehet áldás, vagy éppen átok.

Csend borult a szobára, melyet Harry egyre kevésbé bírt elviselni. Ez a tanácstalanság csendje. De neki már van terve, és igen meg fogja valósítani. De ezt csak apja segítségével tudja véghezvinni.

- Én most megyek. – állt fel, és szinte kimenekült az irodából. A Kamrába vetette magát egy olyan átok után kutatva, mely átküldi a lelket a túlvilágra. Mindegy, hány darabra van szakítva.

Emlékezett rá, hogy olvasta valahol, de vajon hol? Még a régi világában? Vagy már itt? A Kamra könyvtára óriási volt, de Harry nem akarta azzal tölteni az idejét, hogy végignézi az összes könyvet. Felsietett a lakosztályukba, hogy testvérei segítségét kérje.

Eközben az irodában Perselus a fia igazgatójával ismerkedett. Idegen volt számára, de mozdulatai olyan ismerősek voltak… Albus sokat beszélt neki Harry iskolai életéről, hogy Voldemort mekkora veszélyt is jelent valójában, és hogy csak Harry győzheti le.

Eddig nem tűnt fel neki, hogy mennyire nagy veszélyben van a fia. De most leesett neki, és akkorát koppant, hogy azt még Kínában is hallották. Hirtelen meg akarta ragadni Harryt, és addig ölelni, ameddig el nem múlik a veszély. De tudta, hogy nem teheti meg, hiszen a veszély nem fog elmúlni magától.

- Tudom, mit érzel, Perselus.

- Honnan tudná? – Válaszolt keserűen. Az öreg nem tudhatja, hogy milyen érzés, mikor veszélyben van a fia. Mert Harry igenis a fia. Hamar belopta magát a szívébe, és Perselus nem hagyhatja, hogy meghaljon.

- Onnan, hogy unokámként tekintek Harryre. Tudom, hogy sokkolhat a feltételezés, de még a másik világban is ott voltam mellette. Mindig mellette álltam, hiába tűnik úgy, hogy nem tettem semmit az események ellen. – sóhajtotta az öreg mágus.

- Aggódom, hogy Voldemort bezárja az elméjébe. – Az igazgató arca felderült.

- Erre van megoldás! Találtam egy bűbájt, melyet a hasonló esetekre fejlesztettek ki. De csak te tudod elvégezni.

- Miért? – döbbent meg.

- Mert csak téged fogad el minden feltétel nélkül. Sajnos én olyan eseményeket hagytam megtörténni, hogy nem fogad el feltételek nélkül. De te… befogadtad úgy, hogy nem is ismerted igazán.

- Nem sokat tudok Harry ezelőtti életéről, de biztos vagyok benne, hogy most találta meg az élet értelmét. A Rohadék halála után már teljes életet élhet, és még csak hírnévvel se nagyon kell majd foglalkoznia.

- Így igaz. – kuncogott az idős mágus. Jól tudta, hogy Harrynek ez mekkora megkönnyebbülés lesz.

- Gondolod, hogy túl fogja élni? – aggodalmaskodott a fiatal férfi. Harry már egy volt a fiai közül. És beleremegett a gondolatba, hogy elveszítheti.

- Ezt még a legjobb jós sem tudná megmondani…

 

Eközben Harry a Titkok Kamrájában kereste megszállottan a könyvet a testvéreivel együtt. Már órák óta kerestek mindenféle hívóbűbájt használva, de egyik sem vezetett eredményre. Draco kezdte feladni. És különben is… minek Harrynek az a könyv? Bőven lenne ideje megtalálni később is.

- Így sosem fogjuk megtalálni. – sóhajtott Draco. – Nem tudnád megmondani a címét?

Harry frusztráltan sóhajtott. Nem, nem tudta. Nehezen intett a többieknek, hogy menjenek nyugodtan. Ő még nem adja fel. Nem adhatja fel, mert tudta; ez az egyetlen esély a túlélésre. Valószínűleg hosszú és kimerítő párbaj lesz, és az apjának kell lefoglalnia Voldemortot. Remélte, hogy a férfi beleegyezik.

Újabb órák teltek el, mialatt Harry igyekezett az emlékei között kutatni, de nem járt eredménnyel. Aggódott, mert gyakorlatilag a könyvtől függött a sorsa. Szemei majd leragadtak, mégis megszállottan kutatott.

Szerencsére kapott segítséget. Ginny csodálatos alakja jelent meg előtte. A lány boldogabbnak tűnt, mint valaha, de még csillogott a szemeiben a szomorúság.

- Szia. – köszönt halkan.

- Szia. – viszonozta a fiú. – Hogy-hogy lejöttél?

- Tilosban járok, de most Ron a kedvemért zűrt kavart. Még van egy kis időnk. Látom, valami nyomaszt. – vette észre a gondterhelt tekintetet.

- Nincs meg egy varázslat. A lelket átküldi a túlvilágra. Ez a legsötétebb mágia, még a minisztérium sem tudja érzékelni. Ettől függ a sorsom, Ginny! – kiáltott elkeseredetten.

- Ezen talán tudok segíteni. Te most a Pokol Varázslatról beszélsz! – lelkesedett fel. – Ez még a Gyilkos Átkot is lealázza! Ezzel biztosan győzedelmeskedni fogsz!

- Amennyiben apu kellő időre eltereli a figyelmét.

- Nincs rosszabb egy aggódó szülőnél. Ugyanakkor jobb sincsen. Láttad, anyu hogy nekiesett Bellatrixnak a halálom után. Az apukád pedig sokkal képzettebb és erőteljesebb varázsló. Sikerülni fog.

Harry kicsit valóban nyugodtabb lett. Végre megvolt a bűbáj! És Ginny… úgy érezte, ha nem látja újra, vissza fog esni az állapota. Tényleg ez a lány élete szerelme! Nem mehet most el. Nem hagyhatja itt a legnehezebb napokban.

- Ginny…

- Igen? – A mogyorószín szemek komolyan pásztázták az oly’ nagyon szeretett arcot.

- Nem tudlak elfelejteni. Te… - nagyot sóhajtott. – te vagy az életem. Az érzelmeim útvesztőjében te vagy a biztos pont. Tudom, ez nagyon nyálas, de igaz.

- Óh, Harry. – a barna szemekben könnyek csillantak. – Azt kívánom, bár itt maradhatnék. Én sem vagyok boldog nélküled. Nagyon szeretném, ha szerelmünk beteljesedhetne… Hiszen még csak esélyünk sem volt!

Könnycseppek folytak mindkettejük arcán. Kegyetlen, gonosz játék részesei voltak ők. Harry legszívesebben élete végéig ölelte volna Ginnyt. De nem tudott hozzáérni.

Halk nesz hallatszott, mikor Perselus belépett. Tudni akarta, hol van a fia, és a kastély engedelmesen utat nyitott neki. Egy eddig sosem látott helyen találta magát. Elbűvölte a Kamra, de a fia fontosabb volt. Hangokat hallott, így közelebb ment, és türelmesen várta a megfelelő pillanatot a lelepleződésére.

- Meddig maradhatsz? – szedte össze magát a fiú.

- Egész éjjel. Hajnalban már vissza kell térnem.

Perselus meg akarta nyugtatni a fiát, hogy ez a lány itt fog maradni, hogy előkeríti neki a pokol legmélyebb bugyraiból is, csak ne lássa soha többet ilyen szomorúnak a fiatalokat. Eljött az ideje.

- Szia, Harry. Kisasszony. – bólintott üdvözlésképp.

- Szia, Perselus.

- Jó napot professzor.

- Nem szeretnélek sokáig zavarni titeket. Csak annyit szeretnék mondani, hogy a hölgy tud nekünk segíteni holnap, és amennyiben ezt hajlandó megtenni, könnyebben győzhetnénk. – hozakodott elő az ötletével.

- Bármiben segítek, uram. Egyébként a nevem Ginerva Weasley.

- Rendben, Ms. Weasley. Az lenne a feladata, hogy a többi társával együtt, akit megölt az a söpredék, megjelenik a csatatéren, és zavart kelt. A szellemek képesek ködöt megidézni a tetszőleges ember elé, vihart kelthetnek… Sok hasznunkra lennének. És a tanácsnak is bele kell egyeznie, ugyanis Voldemort sötét teremtményekre támaszkodott. Ami azt jelenti – magyarázta a két értetlen tekintet láttán –, hogy valaki a felső hatalomból segített neki. Az egyensúly fenntartása érdekében nekünk is kell a segítségük.

- Azonnal megbeszélem a Tanáccsal. Szia, Harry. Viszlát, professzor.

- Szia.

Csendben nézett az apjára. Vajon honnan tudott ide jutni? Elméletileg csak neki engedelmeskedik a kamra. És mit akar tőle? Úgy gondolta, hogy a holnappal kapcsolatban szinte mindent megbeszéltek.

- Mennyire jelent neked sokat Miss Weasley?

- A világot. Nélküle a legnagyobb öröm sem teljes. Mondd csak, Voldemort a sötét lények segítségével jutott be az én és Draco elméjébe?

- Pontosan. Albusszal átbeszéltük, hogy egy démon segítségére támaszkodott. Egy démon megidézése a legnagyobb bűn.

Felindultak a lakosztályba, de békés csendjüket egy régi ismerős szakította meg.

- Harry, Perselus, sziasztok! – köszönt nekik Lily.

- Szia, Lily!

- Jó napot, professzor! – köszöntek egy időben.

- Harry… én annyira sajnálom, de nem volt meg az erőm ahhoz, hogy távol tartsam tőled. Remélem meg tudsz nekem bocsátani.

És akkor észrevették James Pottert…

Újabb fejezetet hoztam, remélem kiengesztel a hosszú várakozási idő miatt. Kérlek ne harapjátok le a fejem, de értsétek meg, ne, lehetett mindenkit kedvessé írni.
Remélem élvezni fogjátok!
Dana

7. A legnagyobb bűn

Újabb hetek teltek el és Lily szépen megszokta, hogy James és ő már nem laknak együtt. Barátai sokat segítettek neki ebben a vészterhes időszakban. Justinnal is annyi időt töltött, amennyi idejéből tellett. A fia viselkedése sokat változott, bár a többiek nem nagyon vehették észre, de azért megtörtént. Már nem kötött bele mindenkibe, de a Pitonokkal még mindig nem igazán jöttek ki.

Lily büszke volt a fiára, és tudta, hogy mennyire fáj neki, hogy az apja még csak feléjük sem néz. Volt férje viselkedése felháborította, ugyanakkor elszomorította. Utólag próbálta megkeresni, hogy hol rontották el, de nem tudta. Egyszerűen nem bírt rájönni. Nyugtalanította, hogy nem jött rá, mi lehetett a gond.

Várta már a Harryvel való különórát. Az első napokban még csak a hetedéves tananyaggal kezdtek, de mikor látta, hogy lelkes diákja mennyire hamar elsajátítja a bűbájokat, áttért a mágia magasiskolájára.

Lily minden különóra után kellő ösztönzést kapott a tanításhoz. Az, hogy Harry szerette ezt a tantárgyat, megmutatta neki, hogy van olyan diákja, akit igenis érdekel a bűbájok kimeríthetetlen tárháza. Minden óra külön élmény volt, kiderült, hogy tanítványának hatalmas fantáziája van. A fiatal nő örömmel hallgatta sokszor hasznos, néha vicces ötleteit.

- Jó napot, Tanárnő! – köszönt Harry. Sok időre volt szüksége ahhoz, hogy eldöntse, meg meri e kockáztatni a különórák alatt kialakuló bizalmat. Félt, hogy elárulja a titkait, melynek egy részét még a családja sem tudja.

- Szia, Harry. Mára egy kis gyakorlást terveztem, utána pedig megtanítom neked a rejtőzködést.

- Tanárnő…

- Igen?

- Jobban érzi magát? – Harry már látásból meg tudta mondani, hogy Lily Evansnak éppen milyen hangulata van. Sokszor beszélgettek, és a fiú kiismerte a tanárt. Már sokkal jobban nézett ki, mint a válás után.

- Köszönöm, Harry igen. De most kezdjük…

Három órája tartott a különóra. Harry hihetetlenül élvezte az egészet. De már egyre jobban félt. Lily sokszor viselkedett úgy vele, mintha régi barátok lennének. És a fiúnak ezzel nem volt semmi baja, de mi lesz, ha elkezd kérdezősködni? Nem hazudhat majd a szemébe, de nem is mondhatja el az igazat.

- Elég lesz mára – mondta Lily. – Kérsz egy teát?

Harry bólintott. Egy ideig csendben iszogattak, mikor feltűnt Remus. Harry már korábban is találkozott a férfival, de sosem beszéltek egymással. A vérfarkas tekintetében volt valami furcsa, ami Harryt borzongásra késztette. Eldöntötte, hogy igyekszik majd elkerülni.

- Perselus megkért, hogy kérjem el Harryt. – A fiúnak rossz előérzete támadt. Az apja soha nem szakította félbe a különórát. Különben is személyesen tenné meg, nem?

- Rendben. – szólt Lily hidegen. – Mi történt?

- Nem hiszem, hogy közöd lenne hozzá.

- És én megtudhatnám, hogy miről van szó? – Harry nem akart addig elmenni, amíg kettesben kellett maradnia a férfival.

- A folyosón elmondom. – Zavaróan türelmetlen villanás a szemekben, sürgető kézmozdulat. Harry tudta, érezte, hogy nem Perselus kérte el. A professzora akart valamit, ebben biztos volt. Könyörgőn nézett Lilyre, de az asszony csak megrázta a fejét mondván: nem tehet semmit.

Remusnak ekkor fogyhatott el a türelme, ugyanis megragadta Harry karját, majd kiráncigálta a folyosóra. Elrángatta egészen a hetedik emeletre a Szükség Szobájáig. Valószínűleg nem ismerte a történetet, mert nem ment be, ehelyett a falhoz szorította Harryt, és a szájára tapasztotta a kezét.

- Van róla fogalmad, hogy mit művelsz Jamesszel, fiú? – Hangjában fellelhető volt a düh és a féltékenység veszélyes elegye. Harry kezdett pánikba esni.

- Nem? Pedig tudhatnád… James miattad kutat már hónapok óta, és még csak felénk se néz. Minden a te hibád! Mióta megjelentél itt, csak bajt hozol mindenki fejére! A családod is csak szánalomból tűr el! Egyszerűen undorító alak vagy!

A fiú mindent megtett, hogy kiszabaduljon, ám hiába. Rettegett, hogy mit akar művelni vele ez a férfi, és félt, hogy nem találják meg őket időben.

- Elvetted az eszét, Harry Piton. Ezt pedig nem lehet megbocsátani. – lehelete érződött Harry nyakán. A fiú megborzongott, és hirtelen fájdalmat érzett az arcán. Csak most jött rá, hogy Lupin megpofozta.

******

 

Harry még mindig remegve, hullasápadtan botladozott a családjához. Iszonyú volt az elmúlt óra. Belegondolni is félt. Tudta, annyira tudta, hogy valami nagyon rossz fog történni. Harry James Piton úgy érezte, hogy megtört. Voldemort évekig nem tudott elérni semmi hasonlót, de Lupin egy óra alatt összetörte a lelkét, és visszalökte oda, ahonnan indult. Vagy talán mélyebbre.

A másodikon járt, mikor belebotlott Narcissába.

- Harry… te jó ég! Mi történt veled? – Ám Harry képtelen volt megszólalni. A vérfarkas némító bűbája? A sokk? Nem tudta volna megmondani. Erőtlenül zuhant anyja karjaiba, hogy együtt jussanak le a pincébe.

Cissa rémülten támogatta Harryt, aki egész úton kába volt. Felismerte rajta a sokk jeleit, de nem tudta kizökkenteni ebből az állapotból.

És végre megérkeztek. Eljutottak az otthonukhoz. Narcissa segített Harrynek eljutni a kanapéig, majd rögtön férje után kiáltott. De Perselus nem volt otthon. A nő végső megoldáshoz fordult, a jegygyűrűjén keresztül hívta a férfit.

Óráknak tűnt az idő, míg Perselusra vártak, holott az egész csak pár perc volt. Harry az anyja karjaiban remegett, nem tudott túllépni az előbb történteken. Lefagyott, úgy érezte, nem képes gondolkodni, kilátástalannak látta a jövőt.

- Jöttem, ahogy tudtam. Mi történt?

- Nem tudom. Már ilyen állapotban volt, mikor találkoztunk.

Perselus a lehető leggyorsabban igyekezett hozni egy nyugtató főzetet. Ez esetben nem nyugszik meg tőle a beteg, de kizökkenti az állapotából. Kifejezetten sokkos betegeken használják.

Harry ellenkezés nélkül itta meg a főzetet. Hirtelen múlt el a sokk, újra eszébe jutottak a délután történtek, amitől megállíthatatlan zokogásba kezdett. Perselus és Narcissa két oldalról ölelték át. Órákig tartott, mire képes volt megszólalni.

- Tudtam… hogy valami… valami nagyon rossz… fog történni… - zokogta. – Nem lett volna szabad… elmennem vele… ott kellett volna maradnom… Próbáltam varázsolni… de nem ment… lefagytam… nem tudtam… nem tudtam…

- Miről beszélsz, Harry? – Kérdezte Perselus lágyan.

- Lupin bántott. Ő nem ilyen volt. – suttogta.

Szüleibe villámcsapásként hatolt a felismerés. Harry félt, hogy el fognak húzódni, undorodni fognak tőle, nem akarják majd többé, hogy a gyerekük legyen…

De a két felnőtt csak szorosabban ölelte őt.

- Sajnálom. – szólt Narcissa. – Annyira sajnálom.

Perselus hihetetlen dühös volt. Legszívesebben megölte volna Lupint, amiért az ezt tette a fiával. Szegény még mindig csak egy gyerek! Mégis mennyit kell még szenvednie? Ki mondja majd meg, hogy mikor elég? Miért kell neki ezen keresztülmennie? Hiszen nem tett semmit! A gyűlölete hatalmas méreteket öltött. Nem merte elhinni, hogy az az idióta megtette.

Mikor Harry lassan elszenderedett, Perselus megszólalt:

- Vigyázd az álmát. Értesítem az igazgatót és a fiúkat. – Választ sem várva sietett az igazgató irodájába. Szerencse, vagy sem, Lupin is ott tartózkodott. Piton azonnal elkapta, és a nyakánál fogva a falhoz taszította.

- Egy dolgot mondj, amiért meghagyjam azt a szánalmas kis életedet! – Már két kézzel fojtogatta.

Lupin vonyított, mire az igazgató is előkerült. Látva a helyzetet azonnal rászólt Pitonra.

- Perselus, azonnal engedd el!

A férfi elengedte a kékülő fejű férfit. Zihálva nézett az igazgatóra.

- Vádat emelek ellene gyerekbántalmazásért. Kérem, hívja az aurorokat.

- Azonnal, fiam. – Albus gondterhelten sóhajtott. Már rájött, hogy a hatalom nem minden, mert magányos volt. Igyekezett jóvá tenni a dolgokat, Perselusszal, amiért annyira semmibe vette. Lassan a legtöbb emberrel sikerült megbeszélnie az önfejűségét.

Az aurorok kivallatták Lupint, majd elfogták. A tárgyalás időpontja még tisztázatlan volt, de a főparancsnok is bűnösnek tartotta a férfit. Perselus a lehető leggyorsabban távozott, hogy értesítse fiait a fejleményekről.

A fiúkat éppen a harmadik emeleten találta. Gyorsan odament hozzájuk, és csak ennyit szólt:

- Gyertek a lakosztályomba. Azonnal! – sziszegte. Fiai hajlamosak voltak ellenszegülni neki, de nyilvánvalóan látták, hogy most nagyon feldúlt. – Draco tudod, hogy kik Harry barátai?

- Blaise Zambini és Theodore Nott.

Útközben Perselus beszólt a két fiúnak is, mert most minden segítségre szükség volt. Harrynek minden segítségre szüksége volt.

Elérkeztek Perselus irodájába, aki rögtön varázsolt még néhány fotelt. Egy intéssel leültetett mindenkit, ő maga pedig lázas járkálásba kezdett.

- Azért hívtalak ide titeket, mert ti Harry barátai vagytok. Most eljött az ideje, hogy bebizonyítsátok, hogy megérdemlitek a barátságát. – Érezhetően emelkedett a fezsültség. – Harryvel olyan történt meg, amit még egy felnőtt is nehezen visel el, nemhogy egy gyerek.

- Mi… történt? – hebegte Tobias kiszáradt torokkal.

- Bántalmazták. Mind a négyőtöknek segítenie kell, hogy Harry túl tudjon lépni ezen. Talán vissza is esett. Ezt még nem tudom megmondani.

- Ki tette ezt vele? – kérdezett indulatosan Draco.

- Lupin. Az aurorok alig fél órája tartóztatták le. Még nem tudni, mikor kerül sor a tárgyalásra.

- Hol van Harry?

- A lakosztályunkban. – Perselus olvasott a gondolataikban, és megnyugodott, mikor csak Lupin iránt észlelt undort. – Most épp alszik.

 

******

 

Az ősz lassan átfordult a télbe, de Harry még mindig nem tette túl magát a történteken. Családja és barátai rengeteget segítettek, és szerencsére megértették, hogy szüksége van arra is, hogy néha egyedül legyen. Ilyenkor senki nem tudta, hogy hol van. Harry beleszeretett a kert minden részletébe, imádta itt tölteni az időt. Ez a szépség, ami körülvette, emlékeztette, hogy lehetne rosszabb is.

Órák óta volt ezen a helyen, ahol a legtöbbet gyógyult. Tudni szerette volna, hogy mi lehet ennek az oka. Majd megkérdezi az apját. Elmélkedéséből egy halvány derengés vonta magára a figyelmét. Lassan négy szellemalak bontakozott ki előtte. Harry egy ideig tátott szájjal bámult, ám hamar észrevette magát.

Előtte volt… Ott állt előtte Ginny. Nem tudta elhinni, hogy újra látja volt szerelmét. Kit akar becsapni? Hiszen még most is őt szereti! Mellette állt Ron és Hermione, és ahogyan Harry meg tudta állapítani, már egy boldog párként álltak előtte. Mögöttük az igazgató, Harry mentora, akibe első éves korában fektetett bizalma egyre csak mélyült az évek alatt.

- Szia, Harry! – köszönt Ginny. – Szeretnénk veled beszélni. Még egyszer utoljára.

Harry nem tudott válaszolni, csak egy bólintással jelezte, hogy hallgatja.

- Harry… én tudom, hogy neked fájt engem elveszíteni, nekem is fájt otthagyni téged, de kérlek, hidd el, hogy erről nem te tehetsz. Nekünk ez volt a sorsunk. Már megtaláltad a boldogságot. A családot. Amire mindig is vágytál. Tudom, hogy nem könnyű neked, de arra kérlek, hogy húgként emlékezz rám, ne szerelmedként. Én is szeretlek. Mindennél jobban, de neked túl kell lépned rajtam. Legalább próbáld meg!

- Rendben. – Hebegett Harry. Ginny nem tartja felelősnek. De annyi társa meghalt. Miatta ölték meg őket, nem?

- Nem, Harry. – Az igazgató még most is tudta, hogy mire gondol. – Voldemort el akarta foglalni a Roxfortot. Már a te születésed előtt elkezdte a gyilkolást. Te csak egy ürügy voltál, amiért még hamarabb meg akarta tenni. És igazad van. Botor módon pont a háború közepén engedtem meg az elsősöknek és másodikosoknak, hogy kimenjenek. A felelősség engem is terhel, meg Voldemortot is. De nem téged. – Az igazgató szeme csillogni kezdett. – Kicsit elfoglaltam az itteni énemet, hogy észhez térjen. Öröm volt újra veled lenni. Miss Weasley menjünk, nézzünk szét eme pompás kertben.

Harry, Ron és Hermione egyedül maradtak. Harrynek tengernyi kérdése volt hozzájuk, és gondolta, hogy nekik is hozzá.

- Mióta vagytok együtt?

- Azon a napon jöttünk össze, mikor a támadás történt. El akartuk mesélni neked, de pont akkor jöttek. – Válaszolta Hermione.

- Miért jelentetek meg itt?

- Haver ez magától értetődő. Szükséged volt arra, hogy el tudj tőlünk búcsúzni. Nekünk is szükségünk volt arra, hogy elköszönjünk tőled. Hetekig tartott, mire rábeszéltük a tanácsot, és a végén addig zaklattuk őket – én és Ginny -, hogy beadták a derekukat.

- Utánanéztem a kapunak. – Harry figyelmesen hallgatta a lányt. – Minél előbb meg kell találnod, mert Denem már úton van. Innen nincs messze, de a másik világban messzebb van. Ha most indulsz el, talán még előtte odaérsz. Nem szabad elpusztítanod a kaput, át kell állítanod, hogy másik univerzumba álljon.

- De hol a kapu?

- A sziklák tengerén van egy kis sziget. Ott van a kapu. Nem szabad a közvetlen közelébe hoppanálnod.

- Kik az új családod? – kérdezte Ron mohón.

- Perselus, Narcissa, Draco és Tobias. – felelte aggódva.

Nem akarta, hogy Ron megharagudjon rá. De szerencsére nem történt ilyesmi. A három jó barát sokáig beszélgetett. Tovább is együtt maradtak volna, de jött az igazgató, aki elkérte Harryt.

- Mondd, Harry, hogy mennek a tanulmányaid?

- Jól, uram. Potter professzor tehetségesnek tart bűbájtanon és most hozzá járok különórákra.

- És jóban vagy vele?

- Igen. Tudja… néha úgy érzem, mintha ilyen lett volna az anyukám.

- Áh, igen. Lilynél tisztább szívű boszorkánnyal még nem találkoztam. Ő az, akinek hiszed. De választanod kell. Vagy megtartod Lilyt barátnak, és maradnak Perselusék a családod, vagy Lily lesz a családod és megkockáztatod, hogy elveszíted a mostanit. Gondolkozz el ezen, fiam, és dönts helyesen.