Íme egy új fejezet. Valószínüleg a jövő héten is hozok egyet ugyanis hála az iskolának újra kedvet kaptam az íráshoz. Fogadjátok sok szeretettel, és ha van valamilyen véleményed, kérlek oszd meg velem(G-mail-em: csillag111virag111)!

8.Válaszok

Harry leforrázva meredt a szellemalakok hűlt helyére. Az anyja, Lily valóban az. De már Perselust és Narcissát tartja a szüleinek, és Dracot és Tobiast a testvéreinek. Eszébe jutott Hermi figyelmeztetése. Sürgősen szólnia kell az apjának.

Egyenesen a lakosztályukba futott, remélve, hogy csak az apját találja ott. A szerencse mellé állt, mert Perselus egyedül ült a kanapén.

- A többiek? – kérdezte.

- Cissa Lilynél van, Draco és Tobias pedig a könyvtárban.

- Hál’ Istennek. – sóhajtotta. – Sürgősen beszélnem kell veled.

Perselus félrerakta a munkáját, közben figyelmesen nézte a gyermekét.

- Megtaláltam a kaput egy kis segítséggel. – Elakadt, mert nem volt biztos benne, hogy említenie kéne a barátait.

- Folytasd. – bíztatta, mint aki tudja, hogyan kell bánni egy aggódó gyerekkel. Ami persze érthető is volt, hiszen két gyereket is sikeresen nevelt fel.

- Szóval a segítség teljesen váratlan volt. Az én világomban a barátaim meghaltak, de ma meglátogattak szellemként. Hermione figyelmeztetett arra, hogy nagyon szorít az idő, ha nem akarjuk, hogy átlépje a kaput. Már elindult, de neki több idő, amíg odaér. A sziklák tengerében van.

- Tehát gyorsan kell egy terv.

- Aszerint, amit olvastam, várni kell egy teljes napot, hogy a következő ember átléphessen. De a könyv egyszer már tévedett.

- Mi ketten kevesek leszünk.

- Az igazgatótól mindig félt. Lehet, hogy nincs akkora hatalma, mint annak, akit én ismertem, de egy kis előnyt tudunk kovácsolni belőle.

- Azonnal megbeszélem vele. Nem foglak elhagyni, fiam.

Harry most felemelte szomorú zöld tekintetét. Félt, hogy elveszíti ezt a családot, és még mindig nem tudta, hogy Lilyvel mihez is kezdjen. Most, hogy ezen gondolkozott rájött, hogy Lily nem tudná őt úgy szeretni, mint a fiát. Hiszen van neki egy fia, akivel Harry nincs is jóban. És gyakorlatilag a Pitonok kezdettől fogva befogadták, úgy szerették, mintha mindig is ide tartozott volna.

- Valami baj van? – apja hangja zökkentette ki gondolataiból.

- Tessék?

- Nagyon elbambultál. Csak aggódtam. – mentegetőzött.

- Ja, nincs semmi baj, csak azon gondolkoztam, ami mostanában történt. Érdekes volt szellemként látni a barátaimat, és egy egészen rövid pillanatig elhittem, hogy velem fognak maradni.

- Sajnálom.

- Nem gond, én voltam a hülye, csak… már olyan régen találkoztam velük és ők mindig mellettem álltak.

- És a szerelmed?

- Ő is ott volt. – mesélte Harry szomorúan. Nem tudta, hogy miért mondja el ezeket, de csak úgy törtek fel belőle a szavak. – Megkért, hogy próbáljak meg továbblépni. És bevallotta, hogy ő is szeretett, és nem csak rajongott értem.

Visszagondolt a mentorával való beszélgetésre és egy hirtelen gondolattól vezérelve elkezdte húzni Perselust az ajtóhoz.

- Hova sietsz, Harry?

- Van egy elméletem, és ha igazam van, nincs vesztegetni való időnk.

Az út az igazgatói irodába még nem tartott ilyen rövid ideig Perselus számára. Harry szinte vonszolta őt, így igen hamar megérkeztek.

- Igazgató úr. – szólt Harry szokatlanul vidám hangon.

- Áh, Harry! Gondoltam, hogy hamarosan rájössz. Perselus, hadd mutatkozzam be. A nevem Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore. Harry világában voltam az igazgató, és a Főnix Rendjének a vezetője.

- Mi az a Rend?

- Voldemort elleni szervezet. A célja Voldemort elpusztítása volt. – felelt Harry. – Professzor, meddig marad velünk?

- Én örökké szellemként bolyongok majd, de amíg lehet, ebben a testben maradok. Harry, te nagyon fontossá váltál a számomra, és a Citromport sem vagyok képes nélkülözni.

Harry nevetése betöltötte az irodát. Perselus értetlenül nézte az igazgatót, aki teljesen más volt, mint akit ismert. Harry apja képét látva még jobban kezdett nevetni.

- Most már elég legyen, fiam. Ha jól tudom sürgős dolgunk van. – Ez hatott. Harry azonnal megkomolyodott, és koncentrálni kezdett a lényegre.

- Ugyan, Perselus. Mindig jó látni a gondtalan örömöt. De valóban halaszthatatlan dolgunk van.

- Nem maga mondta, hogy ne bízzak ebben az igazgatóban? – kérdezte izgatottan, mikor eszébe jutott egy emlék.

- Miből gondolod, fiam?

- Lehet, hogy mások nem ismerik, de én is muglik között nőttem fel, és tisztában vagyok vele, hogy hogy néz ki a citrompor. És biztos vagyok benne, hogy Fawkes éppen azt evett azon a napon.

- Nos, jó a megfigyelő képességed.

- De maga akkor még nem halt meg.

- Ebben is igazad van. Telepátiát alkalmaztam. Nem gondoltam volna, hogy működni fog. Egy utolsó reménytelen lépésnek tűnt.

- Meg sem merem kérdezni, hogy honnan szerzett citromport.

- Hadd maradjon meg titokként. – mosolygott az öreg szelíden.

Harry hirtelen megkönnyebbült, mert az igazgató biztosította róla, hogy vele marad. Lassan kezdte megérteni, hogy az áldozatok nem miatta haltak meg. És bár ez a felfedezés még gyenge és erőtlen volt, de minden kétséget kizáróan ott volt.

- Ami a kaput illeti, csak holnap indulunk. Felfedeztem egy rövidebb utat.

- De ha most indulnánk, még előtte odaérnénk.

- Nem, Perselus. Harrynek meg kell küzdenie Voldemorttal. A jóslatnak be kell teljesedni, különben Harry nem fog tudni normális életet élni.

A mondat súlyos csöndet hagyott maga után. Harry valahol mélyen mindig remélte, hogy nem kell majd megküzdenie a gonosz mágussal, ám a helyzet közbeszólt. Frusztrált lett, és hirtelen minden eddig tanult védekezési és támadási módszert végigvett. Így soknak tűnt a tudása, de tudta, hogy ez Voldemort ellen édes kevés lesz.

A felnőttek aggódva néztek az előttük álló fiúra. Perselus meglepett volt. Nem gondolta volna, hogy a fia ennyire jóban volt a hóbortosnak tűnő igazgatóval.

- Minden rendben, Harry? – kérdezett rá végül.

- Nincs okom kiborulni, hiszen ezt már évek óta tudom. De mióta itt vagyok halványan mindig reméltem, hogy nem kell harcolnunk. A jóslat nem mondja ki, hogy melyikünk fog nyerni, és ez lehet áldás, vagy éppen átok.

Csend borult a szobára, melyet Harry egyre kevésbé bírt elviselni. Ez a tanácstalanság csendje. De neki már van terve, és igen meg fogja valósítani. De ezt csak apja segítségével tudja véghezvinni.

- Én most megyek. – állt fel, és szinte kimenekült az irodából. A Kamrába vetette magát egy olyan átok után kutatva, mely átküldi a lelket a túlvilágra. Mindegy, hány darabra van szakítva.

Emlékezett rá, hogy olvasta valahol, de vajon hol? Még a régi világában? Vagy már itt? A Kamra könyvtára óriási volt, de Harry nem akarta azzal tölteni az idejét, hogy végignézi az összes könyvet. Felsietett a lakosztályukba, hogy testvérei segítségét kérje.

Eközben az irodában Perselus a fia igazgatójával ismerkedett. Idegen volt számára, de mozdulatai olyan ismerősek voltak… Albus sokat beszélt neki Harry iskolai életéről, hogy Voldemort mekkora veszélyt is jelent valójában, és hogy csak Harry győzheti le.

Eddig nem tűnt fel neki, hogy mennyire nagy veszélyben van a fia. De most leesett neki, és akkorát koppant, hogy azt még Kínában is hallották. Hirtelen meg akarta ragadni Harryt, és addig ölelni, ameddig el nem múlik a veszély. De tudta, hogy nem teheti meg, hiszen a veszély nem fog elmúlni magától.

- Tudom, mit érzel, Perselus.

- Honnan tudná? – Válaszolt keserűen. Az öreg nem tudhatja, hogy milyen érzés, mikor veszélyben van a fia. Mert Harry igenis a fia. Hamar belopta magát a szívébe, és Perselus nem hagyhatja, hogy meghaljon.

- Onnan, hogy unokámként tekintek Harryre. Tudom, hogy sokkolhat a feltételezés, de még a másik világban is ott voltam mellette. Mindig mellette álltam, hiába tűnik úgy, hogy nem tettem semmit az események ellen. – sóhajtotta az öreg mágus.

- Aggódom, hogy Voldemort bezárja az elméjébe. – Az igazgató arca felderült.

- Erre van megoldás! Találtam egy bűbájt, melyet a hasonló esetekre fejlesztettek ki. De csak te tudod elvégezni.

- Miért? – döbbent meg.

- Mert csak téged fogad el minden feltétel nélkül. Sajnos én olyan eseményeket hagytam megtörténni, hogy nem fogad el feltételek nélkül. De te… befogadtad úgy, hogy nem is ismerted igazán.

- Nem sokat tudok Harry ezelőtti életéről, de biztos vagyok benne, hogy most találta meg az élet értelmét. A Rohadék halála után már teljes életet élhet, és még csak hírnévvel se nagyon kell majd foglalkoznia.

- Így igaz. – kuncogott az idős mágus. Jól tudta, hogy Harrynek ez mekkora megkönnyebbülés lesz.

- Gondolod, hogy túl fogja élni? – aggodalmaskodott a fiatal férfi. Harry már egy volt a fiai közül. És beleremegett a gondolatba, hogy elveszítheti.

- Ezt még a legjobb jós sem tudná megmondani…

 

Eközben Harry a Titkok Kamrájában kereste megszállottan a könyvet a testvéreivel együtt. Már órák óta kerestek mindenféle hívóbűbájt használva, de egyik sem vezetett eredményre. Draco kezdte feladni. És különben is… minek Harrynek az a könyv? Bőven lenne ideje megtalálni később is.

- Így sosem fogjuk megtalálni. – sóhajtott Draco. – Nem tudnád megmondani a címét?

Harry frusztráltan sóhajtott. Nem, nem tudta. Nehezen intett a többieknek, hogy menjenek nyugodtan. Ő még nem adja fel. Nem adhatja fel, mert tudta; ez az egyetlen esély a túlélésre. Valószínűleg hosszú és kimerítő párbaj lesz, és az apjának kell lefoglalnia Voldemortot. Remélte, hogy a férfi beleegyezik.

Újabb órák teltek el, mialatt Harry igyekezett az emlékei között kutatni, de nem járt eredménnyel. Aggódott, mert gyakorlatilag a könyvtől függött a sorsa. Szemei majd leragadtak, mégis megszállottan kutatott.

Szerencsére kapott segítséget. Ginny csodálatos alakja jelent meg előtte. A lány boldogabbnak tűnt, mint valaha, de még csillogott a szemeiben a szomorúság.

- Szia. – köszönt halkan.

- Szia. – viszonozta a fiú. – Hogy-hogy lejöttél?

- Tilosban járok, de most Ron a kedvemért zűrt kavart. Még van egy kis időnk. Látom, valami nyomaszt. – vette észre a gondterhelt tekintetet.

- Nincs meg egy varázslat. A lelket átküldi a túlvilágra. Ez a legsötétebb mágia, még a minisztérium sem tudja érzékelni. Ettől függ a sorsom, Ginny! – kiáltott elkeseredetten.

- Ezen talán tudok segíteni. Te most a Pokol Varázslatról beszélsz! – lelkesedett fel. – Ez még a Gyilkos Átkot is lealázza! Ezzel biztosan győzedelmeskedni fogsz!

- Amennyiben apu kellő időre eltereli a figyelmét.

- Nincs rosszabb egy aggódó szülőnél. Ugyanakkor jobb sincsen. Láttad, anyu hogy nekiesett Bellatrixnak a halálom után. Az apukád pedig sokkal képzettebb és erőteljesebb varázsló. Sikerülni fog.

Harry kicsit valóban nyugodtabb lett. Végre megvolt a bűbáj! És Ginny… úgy érezte, ha nem látja újra, vissza fog esni az állapota. Tényleg ez a lány élete szerelme! Nem mehet most el. Nem hagyhatja itt a legnehezebb napokban.

- Ginny…

- Igen? – A mogyorószín szemek komolyan pásztázták az oly’ nagyon szeretett arcot.

- Nem tudlak elfelejteni. Te… - nagyot sóhajtott. – te vagy az életem. Az érzelmeim útvesztőjében te vagy a biztos pont. Tudom, ez nagyon nyálas, de igaz.

- Óh, Harry. – a barna szemekben könnyek csillantak. – Azt kívánom, bár itt maradhatnék. Én sem vagyok boldog nélküled. Nagyon szeretném, ha szerelmünk beteljesedhetne… Hiszen még csak esélyünk sem volt!

Könnycseppek folytak mindkettejük arcán. Kegyetlen, gonosz játék részesei voltak ők. Harry legszívesebben élete végéig ölelte volna Ginnyt. De nem tudott hozzáérni.

Halk nesz hallatszott, mikor Perselus belépett. Tudni akarta, hol van a fia, és a kastély engedelmesen utat nyitott neki. Egy eddig sosem látott helyen találta magát. Elbűvölte a Kamra, de a fia fontosabb volt. Hangokat hallott, így közelebb ment, és türelmesen várta a megfelelő pillanatot a lelepleződésére.

- Meddig maradhatsz? – szedte össze magát a fiú.

- Egész éjjel. Hajnalban már vissza kell térnem.

Perselus meg akarta nyugtatni a fiát, hogy ez a lány itt fog maradni, hogy előkeríti neki a pokol legmélyebb bugyraiból is, csak ne lássa soha többet ilyen szomorúnak a fiatalokat. Eljött az ideje.

- Szia, Harry. Kisasszony. – bólintott üdvözlésképp.

- Szia, Perselus.

- Jó napot professzor.

- Nem szeretnélek sokáig zavarni titeket. Csak annyit szeretnék mondani, hogy a hölgy tud nekünk segíteni holnap, és amennyiben ezt hajlandó megtenni, könnyebben győzhetnénk. – hozakodott elő az ötletével.

- Bármiben segítek, uram. Egyébként a nevem Ginerva Weasley.

- Rendben, Ms. Weasley. Az lenne a feladata, hogy a többi társával együtt, akit megölt az a söpredék, megjelenik a csatatéren, és zavart kelt. A szellemek képesek ködöt megidézni a tetszőleges ember elé, vihart kelthetnek… Sok hasznunkra lennének. És a tanácsnak is bele kell egyeznie, ugyanis Voldemort sötét teremtményekre támaszkodott. Ami azt jelenti – magyarázta a két értetlen tekintet láttán –, hogy valaki a felső hatalomból segített neki. Az egyensúly fenntartása érdekében nekünk is kell a segítségük.

- Azonnal megbeszélem a Tanáccsal. Szia, Harry. Viszlát, professzor.

- Szia.

Csendben nézett az apjára. Vajon honnan tudott ide jutni? Elméletileg csak neki engedelmeskedik a kamra. És mit akar tőle? Úgy gondolta, hogy a holnappal kapcsolatban szinte mindent megbeszéltek.

- Mennyire jelent neked sokat Miss Weasley?

- A világot. Nélküle a legnagyobb öröm sem teljes. Mondd csak, Voldemort a sötét lények segítségével jutott be az én és Draco elméjébe?

- Pontosan. Albusszal átbeszéltük, hogy egy démon segítségére támaszkodott. Egy démon megidézése a legnagyobb bűn.

Felindultak a lakosztályba, de békés csendjüket egy régi ismerős szakította meg.

- Harry, Perselus, sziasztok! – köszönt nekik Lily.

- Szia, Lily!

- Jó napot, professzor! – köszöntek egy időben.

- Harry… én annyira sajnálom, de nem volt meg az erőm ahhoz, hogy távol tartsam tőled. Remélem meg tudsz nekem bocsátani.

És akkor észrevették James Pottert…